Instant Solution Therapy

A folyamat során egy beszélgetést követően kellemesen ellazult állapotba hozzuk a testedet, lelkedet, aminek már önmagában is számos pozitív élettani hatása van (lásd: relaxáció, meditáció), majd egy vezetett meditáció formájában egy olyan, képzeletbeli utazáson veszel részt, ami segít a problémáid megoldásában.

A módszer gyors, hatékony és kellemes. Eredményesen segít depresszió, pánikrohamok és szorongás oldásában, düh és stressz kezelésében, traumák feldolgozásában, fóbiák, rossz szokások, függőségek megszüntetésében, és mindenféle olyan probléma megoldásában, melynek gyökere a tudatos elméd szintjénél mélyebben keresendő.

A kezelések során végig pontosan tudod, mi történik, és emlékezni is fogsz mindenre. A kellemesen ellazult állapotból pedig az én segítségem nélkül is bármikor ki tudsz lépni, éppen úgy, ahogy egy relaxációt vagy meditációt is bármikor befejezhetsz tetszésed szerint.
A hipnoterápia során azonban egy belső, önismereti munkát is elvégzel, aminek hatásait továbbviszed magaddal a mindennapi életedbe.

PTSD-ről (Post Traumatic Stress Disorder) vagy Poszttraumás Szindrómáról akkor beszélünk, ha valakit komoly megrázkódtatás ér, és ennek érzelmi hatásai hónapokkal az eseményt követően is ugyanolyan erősek, mint amikor az esemény történt.

Miért fordul elő, hogy a traumatikus esemény emléke nem homályosul el idővel, ahogy a pozitív vagy a semleges történéseké?

Egyszerűsítve úgy képzelhetjük el, hogy az agynak van egy rövidtávú és egy hosszútávú memóriatároló egysége. A frissen megtanult dolgok és a friss élmények először a rövidtávú tárolóba kerülnek, és innen vándorolnak át idővel a hosszútávú tároló egységbe. Ha egy emlék kezd réginek tűnni, az tehát azt jelenti, hogy ténylegesen átkerült az agy egy másik részébe, a hosszútávú memóriatárolóba.

Ha trauma ér bennünket, azaz egy adott esemény nagymértékű megrázkódtatást okoz, akkor a stresszhormon magas szintje képes megakadályozni az esemény feldolgozásának természetes módját, vagyis az emlék idővel sem tud átkerülni a hosszútávú memóriatárolóba. Így nem múltbeli eseménynek, hanem nagyon is frissnek, jelenbelinek érezhetjük a trauma után hónapokkal, vagy akár évekkel is.

Ennek eredményeképpen a PTSD-nek a következő tünetei lehetnek:

- Újra és újra átéljük a fájdalmas eseményt, azaz elég egy hasonló hang, szag, látvány vagy bármi más, ami arra az élményre emlékeztet, és máris ránk törnek az akkor átélt érzések.

- Rémálmaink vannak, amiben megjelenhetnek az esemény képei is, de nem feltétlenül van képi kapcsolat az átélt élmény és a rémálom között.

- Nem tudunk higgadtan beszélni az esetről még hónapokkal vagy évekkel később sem, mert ugyanúgy felzaklat bennünket, mint amikor történt. Sírva, dühösen, indulattal, vagy egyéb heves érzelmi reakciókkal kísérve tudunk csak beszélni róla.

- Elképzelhető, hogy nem is emlékszünk az eseményre, vagy emlékszünk ugyan rá, de teljesen képtelenek vagyunk beszélni róla.

- Az állandó fenyegetettség érzés is lehetséges tünet. Folyamatosan veszélyben érezzük magunkat, és hiába vagyunk biztonságban, szüntelenül a lehetséges veszélyek után kutatunk.

- A tartósan magas stressz szint miatt tünete lehet még: szorongás, depresszió, dühkitörések, sírási rohamok, hangulatingadozás, koncentrálási nehézség, alvászavarok, alkohol- és droghasználat.


Ezek a tünetek mind azért jelentkeznek, mert az agy próbálja feldolgozni a traumatikus eseményt, azaz próbálja áttenni a rövidtávúból a hosszútávú memóriatároló egységbe, hogy végre annak kezelhesse, ami: múltnak. Vagyis olyasminek, ami már nem fenyeget, már nem a jelenben létezik, hanem egy múltbeli emlék csupán.

Az emlékké válás az esemény súlyosságától függetlenül az emberek többségénél (nagyjából 75%-ánál) magától, természetes módon megtörténik. Ha azonban a fenti tünetek 4-5 hónappal az esemény után is megmaradnak poszttraumás szindrómáról beszélünk, és a trauma feldolgozásában az illető külső segítségre szorul.

Az agy rendkívül gyorsan tanul, akár egy pillanat alatt is traumatizálttá válhat. De szerencsére éppen ilyen gyorsan képes arra is, hogy újra megtanulja a traumamentes működési módot.

A hipnoterápiában van egy nagyon gyors és hatékony módszer arra, hogy a traumát kioldjuk, azaz rávegyük az agyat, hogy tegye át a múltba a fájó történetet. Ezt követően:

- Továbbra is emlékezni fogsz a fájó eseményre, de nem fog felzaklatni többé.
- Sokkal kisebb jelentősége lesz számodra az emléknek, mint korábban.
- Eldöntheted, mikor gondolsz rá, azaz nem fog többé rád törni kiszámíthatatlanul.
- Régi, múltbeli emléknek fogod érezni, nem pedig máig friss élménynek.
- Képes leszel higgadtan, nyugodtan beszélni róla.
- A rémálmaid, és az eseményhez köthető egyéb tüneteid megszűnnek.
- Megkönnyebbülést fogsz érezni, és kiegyensúlyozottabbá válik az életed.

Ezt a módszert Rewind Technique-nek nevezzük, és egyetlen kezelés elég, hogy megszabadítson a PTSD-től.

Mész az utcán, és egyik pillanatról a másikra, minden különösebb ok nélkül erős szívdobogást érzel, nehezen lélegzel és kapkodni kezded a levegőt. Ezzel párhuzamosan gyengeség, szédülés és zsibbadás fog el. Nyomást vagy egyenesen szorítást érzel a mellkasodban, és rémülten száguldoznak a gondolataid, találgatva, mi történik veled. Ha tapasztaltál már hasonlót, akkor nagy valószínűséggel pánikrohamot éltél át, ami gyakoribb esemény, mint gondolnád.

A tünetek általában az első 10 percben erősödnek, aztán a következő 10-20 percben enyhülnek, illetve elmúlnak, de az időtartam egyénenként változó lehet. Az első alkalommal többnyire nem is érted, mi történik, és csak arra figyelsz, hogy valahogy túléld ezt az egészet. Ha viszont többször is megtapasztaltad már ezt az állapotot, akkor valószínűleg észreveszed már a legelső jeleit is, és pontosan tudod, mi következik. Ez az a pillanat, amikor tünetileg is be lehet avatkozni a folyamatba, és meg lehet állítani, mielőtt teljes erejével rád törne.

A pánikroham hatékony gyógymódja természetesen a kiváltó ok vagy okok megszüntetése, legyenek azok testiek vagy lelkiek. Igen, testi okok is állhatnak a háttérben, például pajzsmirigy-problémák vagy felborult hormonháztartás, így egy orvosi kivizsgálás mindenképpen javasolt. Ha a szervi okokat kizártuk, és a probléma még mindig fennáll, akkor a következő lépés a lelki okok felderítése és megoldása, amiben egy jó szakember szintén sokat segíthet.

DE! Ha rád tör a pánikroham, és azonnali segítségre van szükséged, két instant módszert is tudok ajánlani, ami RÖGTÖN KÉPES ENYHÍTENI A TÜNETEIDET. Az egyik egy LÉGZÉStechnika, a másik pedig a RÁGÓZÁS.

A pánikroham, és egyáltalán, bármilyen stresszállapot túllégzéssel jár, azaz kapkodni kezdjük a levegőt, és többet szívunk be, mint amennyit kifújunk. Ha azonban ezt a tendenciát megfordítjuk, és tudatosan figyelünk, hogy a belégzésünk rövidebb legyen, mint a kilégzés, az azonnal nyugtatólag hat az idegrendszerre, és ezáltal az egész testre.

Vagyis amikor érezzük, hogy közeleg a roham, számoljunk a belégzésünk közben mondjuk ötig, a kilégzésünk közben pedig hétig. De lehet ez 3 és 5, vagy akár 7 és 11 is, nem a számokon van a hangsúly, nem is azon, hogy milyen gyorsan számolunk, hanem azon, hogy a kilégzési szakasz hosszabb legyen, mint a belégzés. Azonnal érezni fogjuk a szervezetünkre gyakorolt nyugtató hatását.

A másik módszer azon alapul, hogy stresszhelyzetben a szervezetünk lekapcsolja a stressz kezeléséhez nem szükséges testi funkciókat, többek között az emésztést is. Mivel a nyálelválasztás is az emésztés része, stresszreakció közben nyál sem fog termelődni a szánkban. Ha viszont bármit a szánkba veszünk, legyen az akár egy emészthetetlen kavics, a nyálelválasztásunk elindul. Ez elvéthetetlen, biológiailag így vagyunk bekötve.

Én azért kavics helyett inkább a rágót javasolnám, de bármi más is megteszi. (Feltéve persze, hogy nem mérgesgombát kívánunk rágcsálni…) Ha elérjük, hogy nyál termelődjön a szánkban, azzal azt üzenjük az idegrendszerünknek, hogy nincs is olyan nagy baj, nyugodtan ellazíthat. Hiszen ha ráérünk itt rágózgatni, akkor ez nem lehet igazi vészhelyzet ugyebár. A nyugtató hatás itt is azonnal érezhető lesz, úgyhogy rágózásra fel, emberek!

Mindegy, miről beszélünk, cigarettáról, alkoholról, drogról, szerencsejátékról, a jelenség hátterében minden esetben lelki hiány áll, és ezt a hiányt fedi el a függőség.

Trauma, bántalmazás, elhanyagolás, meg nem értettség, de bármi is az ok, ennek felderítése és feldolgozása az első számú feladat, és csak ezt követi a függőség célzott kezelése.

Volt olyan páciensem, aki kerek perec elutasította, hogy a függősége mögött álló problémával foglalkozzunk. Nem sikerült leszoknia.

Pedig ha a mögöttes lelki okot feltárjuk, és megoldjuk, elképzelhető, hogy a célzott kezelésre már nem is lesz szükség, egy életre megszabadul a függőségtől. Ha a mögöttes lelki hiányt megszüntetjük, akkor eltűnik az ok, ami eddig a problémát fenntartotta.

A függőségek kezelésének lényege ugyanis nem az, hogy meggyőzzük a pácienst, mondjon le az általa hőn szeretett dologról, hanem az, hogy alapjaiban megváltoztassuk a viszonyát hozzá.

A kezelés végére közömbössé válik az iránt, amitől addig függött, még ha ez az érzés eleinte elképzelhetetlennek tűnik is. Egyszerűen érdektelennek fogja találni egykori szenvedélyét, olyasminek, ami nem játszik szerepet az életében többé.

Úgyhogy kedves függők, van remény, merjetek segítséget kérni, és legyetek nyitottak a probléma hátterének feltárására és feldolgozására is. Szeretettel várlak benneteket kezelésre!

Próbáld ki a következőt:
Képzeld magad elé a kedvenc ételedet! Lehet az egy frissen kisült, illatozó pizza, egy üde citrom vagy akár egy ínycsiklandó somlói galuska. Képzeld magad elé teljes részletességgel! Lásd a színét, az alakját, képzeletben szagolj bele, és érezd az illatát! Most pedig képzeld el, hogy beleharapsz / bekapod az első falatot! Érezd, ahogy szétárad az íze a szádban! Mit tapasztalsz? Ha valóban részletesen elképzelted, akkor minden bizonnyal összefutott a nyál a szádban, vagy akár nyeltél is egyet. Azaz a tested konkrét fizikai reakciót adott az általad elképzelt képre.

A nyálelválasztás megindulása nem tudatos folyamat. És bár nyelni szándékosan is tudunk, alapvetően azt sem tudatosan irányítjuk. Nem kell minden egyes megrágott falat után szándékosan arra koncentrálnunk, hogy lenyeljük, ez automatikusan megtörténik. Azaz ezeket a testi folyamatainkat a tudatalattink irányítja. És mivel elképzeltük az ételt, vagyis az étel képe megjelent az elménkben, a tudatalattink ennek megfelelő testi reakciót indított el bennünk. A tudatalattinknak fogalma sincs arról, hogy az az étel valójában nincs előttünk, hanem csak elképzeltük, neki ez a kettő egy és ugyanaz. Számára A KÉPZELETÜNK IS KŐKEMÉNY VALÓSÁG.

Mi következik ebből? Az, hogy MINDEN gondolat, ami az agyunkon átsiklik, éppen olyan hatást tesz ránk, mintha az, amire gondolunk, valóban megtörténne. Ha stresszes gondolatokat forgatunk a fejünkben, stresszt is fogunk megélni. Megemelkedik a szervezetünkben a stresszhormon szintje, és elindítja bennünk az összes olyan vészreakciót, mintha valódi, fizikai veszélyben lennénk.

Nézzünk egy példát. Épp a biztonságos szobánkban ülünk egy kényelmes fotelban, ahol semmilyen konkrét veszély nem fenyeget, tehát jól kellene éreznünk magunkat. De mi ahelyett, hogy élveznénk a helyzetet, arra gondolunk, hogy holnap átjön az anyósunk, és már megint bele fog kötni mindenbe, amibe csak tud. Részletesen elképzeljük a helyzetet, gondolatban már veszekszünk is az anyósunkkal, és jól betúrázzuk magunkat a várható vitába. Mi fog történni? Pillanatokon belül pontosan úgy fogjuk érezni magunkat, mintha anyósunk itt állna velünk szemben, és már zajlana is a veszekedés. Azaz a képzeletünk valósággá vált.

Testileg is, lelkileg is ugyanazt fogjuk megélni, mintha a perpatvar közepében lennénk, és közben teljesen megfeledkezünk róla, hogy egy csendes szobában ülünk a kényelmes fotelunkban, ahol akár jól is érezhetnénk magunkat. Megfeledkezünk róla, hogy anyósunk itt sincs, és bár holnap valószínűleg átjön, de még ez sem egészen biztos, hiszen sok minden történhet addig. Közbejöhet bármi, elintéznivaló, betegség, akármi, ami miatt a holnapi vizit lefújásra kerül. És még ha átjön sem biztos, hogy veszekedés lesz. Lehet, hogy jó napja lesz, és egyáltalán nem fog kötözködni, de az is lehet, hogy nekünk lesz jó napunk, és még ha kötözködik sem fog tudni felidegesíteni bennünket.

Szóval egy olyan történet miatt éreztük rosszul magunkat, és károsítottuk a testi-lelki egészségünket, ami meg sem történt, és lehet, hogy egyáltalán nem is fog. Pedig ehelyett jól is érezhettük volna magunkat, és élvezhettük volna a nyugalmat és a lazítást. Ha pedig nem egy képzelt jövőbeli, hanem egy megtörtént múltbeli eseményen rágódunk, azzal is ugyanez a helyzet. A múlt elmúlt, nem lehet változtatni rajta, ha ezerszer újrajátsszuk magunkban, akkor is ugyanaz lesz a vége. Viszont egyetlen esemény miatt ezerszer stesszeljük magunkat. MEGÉRI???

Az emberek általában azt hiszik, hogy azt gondolnak, amit akarnak, mert az csak képzelet, és a valóságban nem oszt, nem szoroz. És tényleg mindenki azt gondol, amit akar, de A GONDOLATAINKNAK IGENIS VANNAK KÖVETKEZMÉNYEI. ERŐTELJESEN ÉS KÖZVETLENÜL HATNAK RÁNK, ÉPP ÚGY, MINT A VALÓSÁG. A különbség az, hogy míg a valóságra csak korlátozottan van ráhatásunk, a képzeletünket csaknem 100%-ban tudjuk befolyásolni. Általában mégsem tesszük, pedig ezzel csak magunknak ártunk. Ha negatív gondolatok helyett kellemes és megnyugtató gondolatokra koncentrálunk, azzal érdemben tudunk javítani a közérzetünkön, és a testi-lelki jóllétünkön. Ha rossz gondolatok kerülgetnek bennünket, jusson eszünkbe: az egészségünket senki más nem tudja megőrizni helyettünk.

A múlt emlékei életünk végéig elkísérnek bennünket. Elég egy illat, egy dallam, egy hangulat, hogy visszarepítsen minket egy régmúlt helyre, egy régmúlt időbe. Ezzel nincs is semmi baj, mindaddig, amíg ezekhez az emlékekhez jó érzések kötődnek. Ha viszont olyan emlék ötlik az eszünkbe, ami 20, 30, 40 év távlatából is kellemetlen érzéseket okoz, érdemes foglalkozni a problémával.

Az olyan ijesztő vagy fájó események, amiket nem tudtunk megnyugtatóan lezárni, feldolgozni, életünk végéig kísérthetnek bennünket. Az agy rögzíti azokat a körülményeket, amik között az adott esemény megtörtént, és ha később hasonló körülményekkel találkozunk, újra előhozza az akkori érzéseket.

Ha például gyerekkorunkban egy kutya megharapott minket, és ezt a tapasztalatot nem tudtuk megnyugtatóan a helyére tenni magunkban, előfordulhat, hogy életünk végéig félni fogunk a kutyáktól, a legártalmatlanabbaktól is. Ez a félelem nem valami hiba, hanem egy óvintézkedés. Az agyunk gyerekkorunkban azt tanulta meg, hogy a kutyák veszélyesek, és ettől a veszélytől akar megvédeni bennünket.

Mindegy, hány év telt el azóta; mindegy hogy már nem az a védtelen gyerek vagyok, aki akkor voltam; mindegy, hogy ez egy másik kutya, nem az, aki akkor bántott; mindegy, hogy ez a kutya barátságos, és semmi támadó szándékot nem mutat; ha az agyunk azt a képletet tanulta meg, hogy kutya=veszély, akkor ennek megfelelő érzelmi reakciót fog adni bármennyi idő elteltével is, mindaddig, amíg a kutyákkal kapcsolatos gyerekkori érzéseinket felül nem írjuk valami kellemesebbel.

Ha valami lelki fájdalom ér bennünket, azt szoktuk mondani: majd az idő begyógyítja a sebeket, ami alatt azt értjük, hogy idővel elhalványulnak bennünk azok a negatív érzések, amik egy-egy kellemetlen eseményhez köthetők. Ez a legtöbb esetben így is történik. Az esetek egy kisebb hányadában azonban ez a gyógyulási folyamat elakad, és elég az akkori helyzettel való legapróbb hasonlóság, hogy ugyanazok a rossz érzések újra ránk törjenek, időkorlát nélkül. Ezt hívjuk poszttraumás szindrómának, ami hipnózissal gyorsan és hatékonyan kezelhető.

De nem kell traumákhoz nyúlnunk ahhoz, hogy megtapasztaljuk, mennyire nem létezik a tudatalattink számára az idő. Elég a szokásainkra gondolni. Ha például gyerekkorunkban a szüleink csokival vigasztaltak bennünket, amikor sírtunk, könnyen lehet, hogy felnőtt korunkban is édességgel próbáljuk kezelni a lelki problémáinkat. Ha jön a rossz érzés, nasit fogunk kívánni, mert az agyunk ezt tanulta meg. És amíg ezt a programot nem írjuk át, mindig ez fog történni, akárhány év múlva is.

Utólag sokszor nem is értjük, hogy egy-egy történés miért azt a reakciót váltotta ki belőlünk, amit. Miért ordítottuk le a gyerek fejét, aki rágót ragasztott az asztalra, ahelyett, hogy normális hangon megkértük volna, hogy dobja ki, és az asztal helyett máskor is a szemetesbe tegye. És közben eszünkbe sem jut a szeplős Józsi, aki hatodikban rágót ragasztott a tanári asztalra, amibe Kati néni belekönyökölt, és mi kaptunk intőt, mert hetesként a mi dolgunk lett volna a rágót észrevenni és még a szünetben letakarítani. De attól, hogy a tudatos agyunk nem (feltétlenül) dobja fel az emléket, a tudatalattinkban továbbra is fut a „rágó az asztalon=szidásveszély” program. Mindegy hány év telt el hatodik óta.

Szerencsére ezeket a programokat felül lehet írni, és erre a hipnoterápia jó módszer. Ha tudjuk, mi volt a kiváltó ok, vagyis az eredeti helyzet, amikor a program beíródott az agyunkba, akkor könnyebb dolgunk van, de ha nem emlékszünk, a probléma akkor is orvosolható.

Az agy a hasonlóságok és párhuzamok felismerésének nagymestere. Ha egy új élmény ér bennünket, vagy új információt tudunk meg, az agyunk azonnal egy korábbi, hasonló élményhez vagy ismerethez köti őket, így tudja értelmezni az új információt.

De nem csak mentálisan kapcsolja előzetes ismeretekhez az új dolgokat, hanem érzelmi szinten is, azaz ha olyasmi történik velünk, ami egy múltbeli szituációhoz hasonlít, akkor többnyire a korábbi élményt kísérő érzések is megjelennek bennünk. Ez mindaddig nem is baj, amíg ezek az érzések kellemesek, az viszont már gondot okoz, ha egy korábbi rossz érzés tör ránk egy új szituációban. Pláne, hogy nem is mindig tudjuk megfejteni, honnan jön az érzés.

Mindenkinek vannak úgynevezett „nyomógombjai”, olyan dolgok, amikre különösen hevesen reagál, és később nem is érti, miért lett olyan ideges egy semmiség miatt. Ha valamire erőteljesebb reakciót adunk, mint az indokolt lenne, kezdhetünk gyanakodni, hogy egy hasonló, múltbeli szituáció áll a háttérben. Jellemzően egy olyan történet, amit nem vagy nem teljesen dolgoztunk fel magunkban.

Egy 4 éves kisfiút az anyukája egyszer kint hagyott egy üzlet előtt, hogy várja meg, amíg ő beugrik valamiért. Ez az eset ugyan csak egyszer fordult elő, és a kisfiúnak akkor is csak pár percet kellett az anyukájára várnia, az élmény mégis ijesztő volt számára. Úgy érzete, az anyukája magára hagyta, és nem tudta, vissza fog-e jönni érte egyáltalán. Az emlék idővel megfakult, a fiú megfeledkezett róla. Csak azt nem értette, felnőtt férfiként miért reagál mindig dühösen, amikor a felesége a hétvégi vásárlások során arra kéri, hogy maradjon kint a szatyrokkal, amíg ő beugrik még egy boltba valamiért. Könnyű lett volna arra fogni, hogy a férfiak utálnak vásárolni, és nehezen várják ki, amíg az asszony végez, de érzete, hogy ez a magyarázat kevés, a reakciója hevességét nem indokolja. Végül egy terápia során előjött a gyerekkori emlék, és annak kioldását követően emberünk nem lett dühös többé, ha egy bolt előtt meg kellett várja a feleségét.

Ahogy a fenti példából is látszik, nem számít, hogy az eredeti történet sok évvel ezelőtt zajlott, nem számít, hogy a kisfiú időközben felnőtt, és már nem fél egyedül, nem számít, hogy a történet másik szereplője most nem az anyukája, és hogy a bolt sem ugyanaz, mint ami előtt gyerekkorában hagyták. Semmi nem számít, csak az, hogy a szituáció hasonlít egy korábbi, feldolgozatlan rossz élményhez, és ennyi elég is, hogy heves, indulatos reakciót váltson ki.

Úgyhogy ha eltúlzott érzelmi reakción kapjuk magunkat, érdemes elgondolkodni, milyen múltbeli szituációhoz hasonlít az a történés, ami az indulatot kiváltotta belőlünk. A lényegi feladat pedig ennek az eredeti történetnek az érzelmi feldolgozása lesz.

A szociális szorongás nem csupán félénkség, hanem egyenesen rettegés a másokkal való találkozástól, beszélgetéstől. Egy társas fóbiában szenvedő emberből egy közelgő társas eseménynek már a gondolata is képes rosszullétet kiváltani. A háttérben többnyire a visszautasítástól, a kudarctól, a megbélyegzéstől és a kiszolgáltatottságtól való félelem áll.

Nem csoda, hogy a szociálisan szorongó emberek, ha tehetik, inkább bezárkóznak, és elkerülik a számukra rémítő helyzeteket. Az elszigetelődés azonban nem segít a problémán, sőt. Az emberi kapcsolatok hiánya gyorsan magányhoz és kiüresedéshez vezet, és az ily módon magukra maradtak hamar azon kaphatják magukat, hogy elkeseredetten vágynak arra, amitől a legjobban rettegnek: az emberi társaságra.

Mit is tehetünk ebben a helyzetben?

1. VEGYÜK ÁT AZ IRÁNYÍTÁST!
Kevesen gondolnák, hogy AZ AGGÓDÁS ÖN-PROGRAMOZÁS EREDMÉNYE, pedig az. Ha sorozatosan erős szorongással gondolunk a társasági eseményekre, azzal kapcsolatot alakítunk ki az agyunkban az emberekkel való találkozás és a rettegés érzése között. Ez egyfajta öntudatlan mentális programozás, amivel arra tanítjuk meg az agyunkat és a testünket, hogy olyan módon reagáljon, ahogy igazából nem szeretnénk. Ám ha helyesen kezdjük használni a képzeletünket, ez a helyzet megfordítható. Az ember képes elképzelni bármit, amit csak akar, még valószerűtlen dolgokat is, például, hogy szárnya nő, és repül, mint a madár. Miért ne tudnánk hát könnyedén elképzelni azt is, hogy nyugodtan és magabiztosan veszünk részt az előttünk álló társasági eseményen? Ez úgyszintén programozás, és úgyszintén hat az agyunkra és a testünkre, csak éppen pozitív irányban. Minél részletesebben és minél gyakrabban képzeljük el, hogy oldottan, határozottan és jókedvűen csevegünk másokkal, annál valószínűbb, hogy a valóságban is így fogunk érezni és viselkedni az adott helyzetben. IRÁNYÍTSUK hát MAGUNK A KÉPZELETÜNKET, ÉS NE HAGYJUK, HOGY Ő IRÁNYÍTSON BENNÜNKET!

2. NÉZZÜNK KÖRÜL!
A szociálisan szorongó emberek befelé, az érzéseikre figyelnek, nem a külvilágra, ezért utólag sokkal kevésbé emlékeznek a környezet és a külső történések részleteire, mint az oldottan viselkedő társaik. Hiába mesél nekünk bárki bármilyen érdekes történetet, ha mi közben a szapora pulzusunkra, a gyomrunkban uralkodó rossz érzésre vagy épp a kiszáradt torkunkra koncentrálunk. Úgyhogy ha legközelebb olyan helyzetbe kerülünk, ami ijesztő számunkra, a testi tüneteink helyett FIGYELJÜK MEG A KÖRNYEZETÜNKET. Nézzük meg, milyen a falak színe, hány ablak van a helyiségben, milyenek a bútorok, milyen ruhát viselnek a körülöttünk lévő emberek, milyen a frizurájuk, stb. Igyekezzünk minél több részletet észrevenni, és tapasztalni fogjuk, hogy minél inkább kifelé irányítjuk a figyelmünket, annál jobb lesz a közérzetünk.

3. ÉRDEKLŐDJÜNK MÁSOK IRÁNT!
Ha a környezetünkben lévő tárgyak és emberek megfigyelése már megy, akkor elkezdhetünk érdeklődni is a többiek iránt. Beszélgetés közben rájuk nézzünk, ne a földre például, és igyekezzünk olyan kérdéseket feltenni nekik, amikre nem lehet egyszerű igennel vagy nemmel válaszolni. Minden embernek igénye, hogy figyeljenek rá, de igénye az is, hogy ő is odafigyeljen másokra. A Föld népessége soha nem volt akkora, mint manapság, mégis rengeteg ember magányos, pedig csak oda kellene figyelnünk egymásra. AZ EMBERI KAPCSOLAT TULAJDONKÉPPEN NEM MÁS, MINT EGYMÁSNAK ADOTT KÖLCSÖNÖS FIGYELEM. Az odafigyelésen túl tehetünk kedves gesztusokat is, hiszen ha apró figyelmességekkel kedveskedünk másoknak, az segít, hogy oldottabban érezzük magunkat mások társaságában, és segít csökkenteni az elutasítástól való félelmünket is.

Biztos jártál már úgy, hogy utólag fogalmad sem volt, miért viselkedtél egy helyzetben úgy, ahogy. Később, távolabbról ránézve a történtekre, teljesen érthetetlen, miért akadtál ki annyira, miért kiabáltál, és miért vágtál olyan dolgokat a másik fejéhez, amiket nem is gondtál komolyan. És talán azon is eltöprengtél már, hogyan védhetnéd ki, hogy ez újra megtörténjen.

Mi a különbség aközött a helyzet között, amikor a túlzott reakciót jogosnak és helyénvalóban találod, és aközött, amikor elborzadva gondolsz vissza, hogy is viselkedtél? A válasz pedig: a távolság. Időben, térben és érzelmileg is eltávolodtál a történettől, és innen, messzebbről nézve, már egész másképp látszik, mint amikor nyakig benne voltál.

De hogy lehetne a szituáció közben is felvenni ezt a távolságot? Hogyan tudnál egy nehéz helyzetben is ebből a higgadt, külső nézőpontból cselekedni?

Sokan azt mondják, számolj tízig, mielőtt mondasz vagy teszel valamit. Ez arra elég lehet, hogy nyerj pár másodpercet, és kicsit lehiggadj, de a nézőpontváltáshoz többnyire kevés, és támpontot sem nyújt a helyes reakció megválasztásához. Gyakran az lesz a vége, hogy nem mondod ki, és nem teszed meg, ami a szívedből jönne, hanem lenyeled, elfojtod, és magadban puffogsz tovább. Olyan megoldás kellene, ami abban is segít, hogy mit tegyél a zsigerből jövő, hibás reakció helyett.

Kipróbálhatod, hogy választasz egy példaképet, valakit, akinek a viselkedésével egyetértesz, és akihez szívesen hasonlítanál. Aztán nehéz helyzetben tedd fel magadnak a kérdést, hogy mit tenne most ez a személy a helyedben, és próbálj te is úgy cselekedni, ahogy ő tenné. Lehet, hogy nem leszel képes ugyanolyan nyugodtan, megértően, kedvesen, stb. eljárni, ahogy a példaképed tenné, de mindenképpen közelebb leszel hozzá, mintha nem tennéd fel a kérdést. Idővel pedig egyre könnyebb lesz hozzá hasonlóan reagálnod.

A példaképed pedig lehet bárki: valós vagy kitalált, híres vagy ismeretlen, személy vagy nem emberi lény. Gandhitól a szomszéd nénin keresztül Törpapáig bárkit választhatsz, sőt, a saját ideális önmagadat is elképzelheted referenciapontként. Bárkit is választasz, az illető lesz a viszonyítási alap, akihez képest meghatározhatod a viselkedésedet. Ha egy pillanatra is elgondolkodsz, mit tenne a helyedben, az máris kiemel az adott szituációból, és megmutatja a helyes irányt.

Vagy, ha nem ijedsz meg a halál gondolatától, akkor a példaképes verzió helyett azt a kérdést is használhatod, hogy ha majd a halálos ágyadról visszanézel, akkor büszke leszel-e, vagy pedig szégyellni fogod azt, amit most mondani vagy tenni készülsz. Ez is olyan viszonyítási pont, ami azonnal sokkal tágabb perspektívába helyezi az adott eseményt, és egyértelmű iránymutatást nyújt, hogy helyes-e, amit tenni készülsz, vagy sem.

Bármilyen egyéb kérdést is használhatsz, ami neked szimpatikus, és ami segít, hogy kiláss az adott helyzetből. A lényeg, hogy magasabb nézőpontból tudj a szituációra nézni, mert így megteremted a szükséges távolságot, ahonnan azonnal úgy fogod látni a helyzetet, ahogy eddig csak utólag visszatekintve láttad. Így ahelyett, hogy elborítanának az érzelmeid, a józan eszed pedig üzemen kívülre kerülne, képes leszel a valódi helyén kezelni a szituációt, és csak annyi jelentőséget tulajdonítani neki, amennyit valóban érdemel.

Biztos ismerős neked az az érzés, amikor a TV előtt ülve kedvenc főhősöd fájdalmait és örömeit a sajátodként éled át, és közben megfeledkezel minden másról. Ez hipnózis.

A hipnózis hétköznapi jelenség. Találkozhatsz vele könyvolvasás vagy filmnézés közben, egy koncerten, vagy bármilyen olyan tevékenység során, amibe belefeledkezel.

Ilyenkor megváltozik a valóságérzékelésed, a külvilág szinte eltűnik, és csak arra az egy dologra figyelsz, amit éppen csinálsz, arra viszont nagyon. Annyira, hogy szinte azonosulsz vele. Ezért ebben az állapotban fogékonyabb vagy a beérkező információkra, és könnyebben, mélyebben tanulsz meg új dolgokat. (Ezen alapuló nyelvtanulási módszer is létezik például.)

A hipnoterápia során ezt a különösen fogékony állapotot hozzuk létre és használjuk fel arra, hogy a régi, számodra nem szerencsés lelki és gondolkodási mintáidat új, egészséges mintákkal helyettesítsük, és ezáltal kellemesebbé tegyük az életedet.

Azért, mert a megoldandó problémáid gyökere nem a tudatos elméd szintjén van. Ha ott lenne, akkor egy szimpla döntés is elég lenne a probléma megszüntetéséhez. De mint ahogy te is tapasztaltad már, a legtöbb esetben a probléma ismerete nem elég annak megoldásához, sőt, sokszor a probléma gyökerének ismerete sem. Ezek birtokában sem elég egy tudatos döntés az érzelmi problémák megoldásához. Márpedig a tudatos elme hatalma csak idáig terjed.

Vegyük például, hogy félsz egyedül liftbe szállni. Feltehetőleg józan ésszel belátod, milyen elenyésző annak esélye, hogy a lift pont akkor hibásodjon meg, amikor benne vagy, és azzal is tisztában vagy, hogy még ha bent is ragadsz, akkor is van vészcsengő, és hamar a segítségedre siet valaki. Mindezek tudatában lehetséges, hogy akaraterővel mégis liftbe szállsz, a félelem azonban ettől még nem múlik el. Szándékosan elnyomhatod magadban arra a pár másodpercre, amíg a liftben vagy, de legközelebb újra elő fog jönni, amikor ismét kénytelen vagy liftbe szállni.

Tegyük fel, hogy még a félelmed eredetével is tisztában vagy. Postosan tudod, hogy azért félsz a liftben, mert egyszer régen, egy idegen országban bent ragadtál, és egyedül, sötétben töltöttél el egy órát egy liftben. Dörömböltél, és meg is hallották, de nem értetted, mi zajlik körülötted, és mikorra várhatsz segítséget, mert a beszűrődő párbeszéd egy idegen nyelven zajlott. És bár végül kiszabadítottak, és semmilyen bántódásod nem esett, az élmény mégis annyira ijesztő volt, hogy azóta a liftben utazásnak még a gondolata is rémülettel tölt el.

Tisztában vagy hát a problémáddal, és annak eredetével is, a félelem mégis ott van. Nagyon jól tudod azt is, hogy ennek nem kellene így lennie, hiszen emberek milliói használnak liftet napi szinten a legkisebb félelem nélkül, és hogy a te életed is sokkal könnyebb lenne, ha ezt a félelmet letennéd.

Elegendőek-e mindezek az ismeretek ahhoz, hogy a félelmed elmúljon?

Önmagában nem.

Ha képes vagy erővel leküzdeni a félelmedet, és rendszeresen liftbe szállni a rossz érzéseid ellenére is, akkor idővel képes vagy megszokni, és a tudatalattid egy idő után megtanulja, hogy a lift mégsem félelmetes. Ha elég sokszor tapasztalja meg a tested-lelked, hogy semmi baj nem történik a liftben, akkor idővel enyhülni fog, majd lassan meg is szűnik a rossz érzésed. De ez egy hosszú folyamat, és közben sokszor kell erővel leküzdened a félelmedet.

Mi a helyzet olyankor, ha nem szeretnél ennyi időt szánni a dologra, és nem szeretnéd ilyen sokszor erővel rákényszeríteni magadat olyasmire, ami már egyetlen alkalommal is rettegéssel tölt el?

Vagy mi a helyzet akkor, ha a félelmed annyira erős, hogy képtelen vagy akár egyszer is erővel leküzdeni?

Ilyenkor kénytelen vagy egy szinttel mélyebbre menni, oda, ahol a probléma gyökerezik, és a gondolataid helyett az érzéseidet megváltoztatni. És mivel az érzéseidet a tudatalatti elméd vezérli, rajta keresztül vezet az út a megoldáshoz.

A tudatalatti elméd természetesen mindig jót akar neked. Ha félelmet kelt benned a lifttel kapcsolatban, azt a te védelmedben teszi. Egyszer már volt rossz élményed a liftben, ettől akar ezentúl megkímélni. És mivel más módja nincs, rossz érzéseket küld neked, ha liftbe akarnál szállni, hogy ezzel elriasszon valamitől, amit ő veszélyesnek tart. A te dolgod megtanítani neki, hogy a lift önmagában nem veszélyes, és hogy az a rossz élmény egyszeri eset volt csak, nem fog minden liftes utazásnál bekövetkezni.

Ez a tanulási folyamat azonban csak tapasztalati úton működik:

vagy – ahogy fentebb is említettük – nagyszámú ismétlés árán,

vagy – ha gyors, és sokkal kellemesebb megoldást szeretnél – hipnózis segítségével.

Bármelyiket is választod, ez nem mentális, hanem érzelmi tanulás lesz, azaz tapasztalat, amit mindenképpen át kell élned.

A hipnózis olyan megváltozott tudatállapot, ami lehetővé teszi a gyors érzelmi tanulást, azaz hipnózisban könnyen és gyorsan tudsz egy nem kívánatos érzelmi mintát egy kívánatosra cserélni úgy, hogy a hatás meg is marad. Könnyen és gyorsan tudod bontani a kapcsolatot a lift és a félelem között, és új kapcsolatot alakíthatsz ki, amiben a lifthez a nyugalom vagy a közöny érzését társítod. És ha ezt a változtatást érzelmi szinten megteszed, azaz át is éled, hogy megváltozott, akkor a hatás veled marad.

A hipnózissal elérheted, hogy a tudatalattid érted dolgozzon, és ne ellened.

Joggal kérdezheted, hogy miért nem tudod egy meditáció keretében ezt az eredményt magad is elérni, hipnoterapeuta segítsége nélkül. A helyzet az, hogy ellazult állapotban azt ismételgetni, hogy “nem félek, nem félek”, vagy győzködni magadat arról, hogy a lifthasználat biztonságos dolog, önmagában nem elegendő.

A régi érzelmi minta feloldásának, és újjal való helyettesítésének megvan a maga technikája, amit szakemberek évtizedeken át fejlesztettek, amíg eljutottak a mai, hatékony és gyors formához.

Ezt a technikai tudást adom én hozzá a te gyógyulási folyamatodhoz.

Ha voltál már valaha depressziós, akkor tapasztaltad azt is, hogy bármennyit alszol, folyton fáradt vagy. A probléma oka a negatív gondolataidban keresendő.

Ha sokat rágódsz negatív dolgokon, azzal kellemetlen érzéseket okozol magadnak, például szorongást, dühöt vagy tehetetlenséget, a negatív érzések pedig elindítják benned a stresszhormonok termelődését. Ha viszont a gyakorlatban nem teszel semmit a problémád megoldása érdekében, akkor a benned felgyűlt stressznek nincs kifutása, hiszen nem tudtad levezetni. A „negatív gondolatok vagy esemény → rossz érzések → megoldás” ciklus utolsó eleme, a megoldás kimarad.

A negatív érzelmeket alapesetben valamilyen cselekvéssel vezetjük le. Például egy dühös kutya rohan felénk, megijedünk tőle, és elfutunk előle. Ezzel bezárjuk a kört. Vagy a barátod az utolsó pillanatban lemondja a közös vacsorát, te frusztrációt élsz meg, de megbeszéled vele a dolgot, és megoldásra juttok. Itt is bezárul a kör.

Ha viszont olyan dolgokon rágódsz, amiket nem akarsz vagy nem tudsz megoldani, akkor a kör nyitva marad, és az agyad kénytelen lesz a maga módján lezárni a ciklust. A testi-lelki egészséged fenntartása érdekében a felgyűlt feszültséget rendszeresen ki kell tisztítani az idegrendszerből, és ez éjjelente, az álmokon keresztül történik meg. Az álmok ugyanis a napi stressz levezetésének eszközei.

Álmodáskor az elme olyan metaforikus történeteket tár elénk, amik mintázata, dinamikája, illetve az általuk kiváltott érzelmi reakciók hasonlítanak a valóságban meg nem oldott eseményekéhez. Ezáltal ürül ki belőlünk a le nem zárt ciklusok okozta érzelmi töltés.

Alapesetben az alvással töltött időnek nagyjából a 25%-át töltjük álmodással. Ez a szakasz nagyon hasznos az érzelmi higiénénk szempontjából, viszont közben az agyunk pontosan olyan aktív, mint éber állapotban, vagyis az álmodás egyáltalán nem pihentet. A pihenést a maradék 75%, a mély alvási fázis adja.

Ha viszont napközben túl sokat aggasztjuk magunkat megoldatlan vagy megoldhatatlan problémákon, akkor túl sok „takarítási” feladatot adunk az agyunknak éjjelre. Ennek az lesz az eredménye, hogy megnő az álmodási szakasz hossza, a mély alvásé pedig lecsökken. A depressziósok akár háromszor annyit is álmodhatnak, mint a nem depressziósok, így nem tudják kipihenni magukat, hiába alszanak eleget.

A legjobb, amit ebben a helyzetben tehetünk, hogy cselekvéssel levezetjük a bennünk keletkező feszültségeket, illetve ha ez nem lehetséges, akkor megtanulunk olyan hozzáállást és gondolkodásmódot kialakítani, amivel a lehető legalacsonyabban tudjuk tartani a stressz-szintünket, még ha ehhez szakember segítségét kell is igénybe vennünk.

Időről-időre előfordul, hogy valaki gyanútlanul kimond egy mondatot, sokszor nem is rossz szándékkal, és az a mondat egy másik emberben évekre kiható lelki károsodást okoz. Mivel több páciensemnél is előfordult már ilyen, gondoltam, érdemes lenne beszélni róla, hátha a jövőben mindannyian jobban meggondoljuk, mit mondunk ki és mit nem.

„Kövér vagy!” – mondta a fiú Lizinek, nem is sejtve, hogy ennek az egyetlen mondatnak a hatására a lány évekig bulimiás lesz. Pedig nem is volt kövér, és minden bizonnyal a fiú sem gondolta komolyan. A mondat mégis hatott, és Lizi éveken át károsította miatta a testi-lelki egészségét. Több éve különváltak a barátjával, amikor Lizi még mindig a vállán cipelte ennek a mondatnak a súlyát.

„Egy kismama mindig tud pisilni.” – mondta minden bizonnyal segítő szándékkal egy kórházi nővér, amikor Kati nem tudott vizeletmintát produkálni a terhesgondozás során. Nyilván ő sem sejtette, hogy a mondat hatására Katinak hiperaktívvá válik a hólyagja, és 20 évvel a terhességét követően is állandóan a vécére szaladgál majd. Egy idő után már egyáltalán nem mozdult ki a lakásból, hogy mindig vécé közelében legyen.

„Bár szakadna ki belőle a gyerek” – mondta „melegszívű” anyósa Rékának. A lány elvetélt, majd később egy 22 cm-es mióma nőtt a méhébe. Saját bevallása szerint a mióma azért alakult ki benne, hogy ne essen teherbe többé, és az anyósa ne mondhasson többet ilyet neki.

Mindhárom esetben egy-egy fájdalmat okozó, kritikus mondat hangzott el, amit az, akinek a mondat szólt, nem tudott feldolgozni. Így aztán a teste próbálta valamilyen módon „kezelni” a helyzetet. Az első esetben a test bulimiával próbálta elérni, hogy ne legyen kövér, a másodikban folytonos vécére járással próbálta megmutatni, hogy valóban mindig tud pisilni, a harmadikban pedig vetéléssel és miómával oldotta meg, hogy ne legyen terhes többé.

A cél mindhárom esetben ugyanaz volt: megvédeni magát attól, hogy a bántó mondat újra elhangozhasson, és újra fájdalmat okozzon neki. A test tehát mindhárom esetben jót akart, de sajnos ezt a pozitív célt csak negatív módon, azaz önkárosítás árán tudta elérni. A betegség tehát jelzés volt, a test kétségbeesett próbálkozása arra, hogy egy megoldatlan érzelmi problémát kezeljen.

A jó hír az, hogy nem kell a testünkre hagynunk a lelki problémák megoldását, hiszen ez nem is a testünk feladata. Az érzelmi konfliktusokat érzelmi szinten kell kezelni. Ennek egyik módja, ha rendezzük az illetővel a konfliktust, mert így nem marad elvarratlan érzelmi szál bennünk. Nyugodtan megmondhatjuk neki, hogy amit mondott rosszul esik, és legyen kedves a jövőben kerülni a hasonló megnyilvánulásokat.

Amennyiben ez nem lehetséges, vagy nem vezet eredményre, próbáljuk lerázni magunkról mások bántó mondatait. Hiszen a másik is csak egy ember, nem az „Atyaúristen”, így a szavait sem kell szentírásként kezelnünk. És szem előtt tarthatjuk azt is, hogy amit valaki mond, az sokkal inkább szól róla, mint arról a személyről, akinek a mondandóját címzi. Bántani pedig csak akkor tud minket bárki is, ha mi ezt megengedjük neki. Egy bántás csak akkor válik ártóvá, ha elhisszük, és magunkra vesszük az elhangzó szavakat. Márpedig erre nem kötelezhet bennünket senki. Úgyhogy a legnagyobb nyugalommal lepattinthatunk mindent, amit nem kívánunk a lelkünkre venni.

De ha már megtörtént a baj, és belénk égtek a bántó szavak, akkor is van megoldás. Bármilyen módszerhez fordulhatunk, amelyik képes érzelmi feszültségek oldására.

A hipnózist azért tartom különösen jónak ebben az esetben, mert valójában maga a probléma kialakulása is a hipnózis elvén alapult. Az agyunk logikus érveit félretéve hagytuk, hogy egy mondat olyan mélyen a lelkünkbe ivódjon, hogy megváltoztassa az életünket. A hipnoterápia során is hasonló dolog történik, csak komplexebb a folyamat, és pozitív irányba mutat.

Amikor depressziósak vagyunk, többnyire a körülményeket okoljuk a rossz közérzetünk miatt. Pedig bármi is történik velünk, egészen biztosak lehetünk benne, hogy ugyanez sok más emberrel is megtörtént már a történelem során. És egészen biztosak lehetünk abban is, hogy azok közül, akik átélték vagy most is átélik azt, amit mi, vannak olyanok, akik nem lesznek depressziósak miatta. Azaz:

NINCS OLYAN CSAPÁS, AMIT VALAHA VALAKI MÁR ÁT NE VÉSZELT VOLNA DEPRESSZIÓ NÉLKÜL.

Mi hát a különbség azok között, akik ugyanolyan helyzetben depressziósak lesznek, és akik nem? A válasz a gondolkodásmódjukban keresendő. A hiba tehát nem a külső, kiváltó eseményben, hanem az arról való gondolkodásunkban rejlik.

Természetesen nem arról van szó, hogy győzzük meg magunkat, hogy egy negatív esemény tulajdonképpen pozitív. Ennél árnyaltabb gondolkodásbeli változtatásokra van szükség. Egy adott eseményhez sokféleképpen viszonyulhatunk, és hogy hogyan érezzük magunkat tőle, az nagyban függ ettől a viszonyulástól.

Ha például megbukunk egy vizsgán, mondhatjuk azt, hogy: „Oké, ez most nem sikerült, majd legközelebb jobban felkészülök.” Vagy: „megbuktam a vizsgán, jellemző, nekem soha semmi nem sikerül”. Vajon melyiktől érezzük jobban, és melyiktől rosszabbul magunkat? A válasz nyilvánvaló, de nyilvánvaló az is, hogy a rossz vagy jó érzésünk az értelmezésünk, és nem az esemény függvénye.

De ugyanígy pozitív eseményekhez is viszonyulhatunk negatívan. Ha például megkapunk egy munkát, amire pályáztunk, mondhatjuk azt, hogy „nagyszerű, engem választottak, mert jó vagyok”, vagy gondolhatjuk azt is, hogy: „most az egyszer szerencsém volt, de hamar rá fognak jönni, hogy alkalmatlan vagyok, és úgysem hosszabbítanak meg a próbaidő után”. Itt sem nehéz eldönteni, melyik hozzáállás okozza a jobb, és melyik a rosszabb érzéseket.

A depresszív gondolkodási mintákat követők hajlamosak a pozitív eseményeket a külső körülmények szerencsés összejátszásának tulajdonítani, nem pedig a saját érdemüknek. Illetve a jó dolgokat általában egyszeri, kivételes esetnek tekintik, ami nem fog sokáig tartani, vagy megismétlődni többet. Pl.: „a főnökömnek jó napja volt, azért léptetett elő, de úgyis kirúg majd, ha látja, milyen pocsék vezető vagyok.” Ehelyett értelmezhetnénk a helyzetet így is: „A főnököm előléptetett, mert látja, hogy jól dolgozom. Remélem, idővel ebből a pozícióból is továbblépek majd.”

Negatív történések esetén a depresszív gondolkodás a fenti példával pont ellentétesen működik: a rossz dolgot akkor is igyekszünk a saját hibánkként magyarázni, ha a valóságban egyáltalán nem tehetünk róla, illetve igyekszünk az egyszeri rossz eseményt az életünk egészére kiterjeszteni: „Kati nem hívott fel, pedig megígérte. Biztos megbántottam, azért nem akar velem beszélni. Folyton elszúrom az emberi kapcsolataimat.” És közben az agyunk elegánsan figyelmen kívül hagyja az összes többi, sokkal valószínűbb lehetőséget, mint pl. hogy Kati azért nem hívott fel, mert elfelejtette, sok dolga volt, lemerült a telefonja, beteg lett, stb. Pedig ugyanennyi erővel nyugodtan mondhatnánk magunkak ezt is: „Kati nem hívott fel, pedig megbeszéltük, biztos más dolga akadt. Várok még egy kicsit, aztán rácsörgök én.”

Ezek a gondolkodási különbségek sokkal nagyobb mértékben befolyásolják a hangulatunkat, mint hinnénk, és nem csak a miénket, hanem a környezetünkét is. És nem csak azért, mert a saját hangulatunk a körülöttünk élőkre is hat. A szülők például nagyszerűen tovább tudják adni a gyereküknek mind a negatív, mind a pozitív gondolkodási mintákat, így az ő életükben is az lesz az uralkodó, amit a szüleiktől tapasztaltak.

Ha a depresszív gondolkodás jellemző ránk, érdemes első körben észrevennünk magunkon ennek jeleit, azaz rajtakapni magunkat a negatív értelmezéseken. Ha ez sikerült, akkor a negatív mondatot mindjárt felül is írhatjuk egy pozitív verzióval. És ha ezt következetesen csináljuk, idővel a negatív értelmezés már elő sem jön, mert átszoktunk a pozitív magyarázatokra saját magunk és a környezetünk legnagyobb örömére.

Ha van olyan múltbeli esemény az életedben, ami a mai napig fáj, ha rágondolsz; még mindig olyan elevennek érzed, mintha nemrég történt volna; vagy túl gyakran jut eszedbe, szinte kísért, az azt jelenti, hogy ezt az emléket érzelmileg nem sikerült feldolgoznod.

Az ilyen „beakadt” emlékek többnyire gondot okoznak, bizonyos helyzetekben visszahúznak, és a depressziótól a függőségeken és fóbiákon keresztül a rossz szokásokig sokféle kellemetlen tünetet produkálhatnak.

Sokszor nem is emlékszünk már a probléma kialakulásához vezető történetre, pedig ennek feltárása az első lépés a megoldás felé. Legjobb módszer, ha belehelyezkedünk abba az érzésbe, amit a megoldandó viselkedésminta jelentkezésekor érzünk, és feltesszük magunknak a kérdést, hogy hol éreztük ugyanezt korábban az életünkben. Ha ilyenkor adunk egy kis időt magunknak, azaz nyugodtan várunk egy kicsit, akkor előbb-utóbb felbukkan egy emlék.

Lehet, hogy azonnal a homlokunkra is csapunk, hogy „hát persze, hogy is felejthettem el?” De az is lehet, hogy olyasvalami kerül elő, amiről elsőre nem értjük, mi köze a mostani problémánkhoz. Ilyenkor érdemes kicsit alaposabban megvizsgálni a felszínre jött emléket, és az abban megjelenő érzelmi mintázatot: fogunk párhuzamot találni közte és a jelenlegi helyzetünk között.

Előfordulhat például, hogy a túlzott féltékenység mögött az a történet húzódik meg, hogy az illető gyerekként szemtanúja volt egyik szülője házasságtörésének, amit a szülei válása, vagyis a család szétesése követett. Vagy például a dadogás mögött azt találhatjuk, hogy az illető gyerekként egyszer elöl hagyta a játékautóját, amin a nagymama keresztülesett, combnyaktörést szenvedett, és az egész család a kisfiút hibáztatta a történtekért.

Ahány ember, annyiféle történet, és annyiféle tünet. De ha az alapsztori megvan, onnan már könnyű a megoldás. Többféle technika is létezik a beakadt történetek feldolgozására, és az azokhoz kapcsolódó negatív érzelmek, szokások, viselkedésminták kioltására. Amennyiben van olyan problémád, ami régóta kísér, és szeretnél tőle megszabadulni, akkor írj nekem, hívj fel, esetleg nézd meg a weboldalamat, és tudj meg többet a hipnoterápiáról.

Elakadtál a párkapcsolataidban? Úgy érzed, folyton ugyanolyan típusú férfiba / nőbe botlasz? Mindig ugyanaz a probléma jön elő mindegyikükkel, és mindig ugyanaz lesz a vége is? Mintha ugyanazt a történetet élnéd át újra és újra, csak mindig másvalakivel?

Ha igaznak érzed magadra a fentieket, tedd fel magadnak a kérdést: hasonlítanak ezek az emberek az apámra / anyámra? Akár külsőre, akár természetre? Ha a válasz igen, és ez gyakoribb jelenség, mint gondolnád, akkor a következő kérdés az, hogy milyen rendezetlen ügyem van az apámmal / anyámmal. Függetlenül attól, hogy él-e még.

Elhagyott, elhanyagolt, bántott, vagy aláásta az önbecsülésemet? Egész gyerekkoromban hiába küzdöttem a figyelméért, a megbecsüléséért, a szeretetéért, azért, hogy büszke legyen rám?

Ha így volt, akkor lehetséges, hogy a szülő-gyerek szituációt próbálja az elméd újra és újra megteremteni, hogy végre megoldódjon a probléma, és lezárhasd ezt a történetet. Vagyis egyáltalán nem véletlenül kerülsz a párkapcsolataidban mindig ugyanabba a helyzetbe.

Például ha apánk iszákos és durva volt, mi pedig hiába próbáltuk elnyerni a szeretetét, akkor könnyen akadhatunk bele iszákos, vagy más függőségben szenvedő férfiba. Olyan valakibe, aki a szenvedélye tárgyát szintén fontosabbnak fogja tartani nálunk, és akinek apánkhoz hasonlóan szintén hiába igyekszünk magunkra vonni a figyelmét, törődését, szeretetét.

Vagy ha anyánk maximalista volt, soha nem dicsért, csak büntetett, és egész gyerekkorunkban hiába próbáltuk elnyerni a megbecsülését, hiába próbáltuk elérni, hogy büszke legyen ránk, akkor könnyen fogunk olyan nőhöz vonzódni, akit szintén teljesítménykényszer vezérel, és akinek soha semmi nem elég jó, amit csinálunk.

És ez a szituáció addig fog ismétlődni, amíg meg nem oldjuk a problémát, vagyis amíg meg nem tanuljuk megfelelően kezelni az adott helyzetet. Ehhez pedig új, hatékonyabb stratégiát kell elsajátítanunk, amivel a jövőben megvédhetjük magunkat a hasonló szituációktól.

Egy másik lehetséges megoldási mód, hogy feldolgozzuk a szülőnkkel kapcsolatos sérelmeinket, vagyis helyretesszük magunkban a kapcsolatunkat vele. Így az eredeti problémát oldjuk meg, lezárjuk a történetet, és nem fogunk többet hasonló helyzetbe kerülni.

De ötvözhetjük is a két megoldást. A hipnoterápia mind a régi történetek feldolgozásában, mind új stratégiák kialakításában hatékony segítséget tud nyújtani.

A pánikrohamot hibás, helytelen reakciónak tartjuk a testünk részéről, és fel sem merül bennünk, hogy ezt a vélekedést megkérdőjelezzük. Hiszen hogy is tekinthetnénk normálisnak ezeket a tüneteket?

De csodálkozunk-e, ha például futás közben azt tapasztaljuk, hogy szapora a légzésünk, izzadunk, és a szokásosnál sokkal gyorsabban ver a szívünk? Ha belegondolunk, egy erősebb edzés során egy pánikroham legtöbb tünetét megtapasztaljuk, anélkül, hogy ezt rendellenesnek tekintenénk. Sőt, ilyenkor mindezek a testi reakciók a hasznunkra is válnak, hiszen segítenek minket a testmozgásban.

Ugyanezek a testi reakciók akkor is a segítségünkre vannak, ha fizikai veszélyhelyzetbe kerülünk, és azonnali cselekvésre van szükségünk. Ha egy dühös kutya rohan acsarkodva felénk, és el kell futnunk előle, igencsak jól jön, ha a testünk olyan üzemmódba kapcsol, ami lehetővé teszi a gyors fizikai reakciót, és az intenzív testmozgást.

Vagyis a pánikrohamot kísérő tünetegyüttes bizonyos helyzetekben tökéletesen normális, sőt, egyenesen hasznos testi reakció. Nem a tünetekkel van a baj, hanem azzal, ha ezek nem megfelelő szituációban mutatkoznak. Pánikroham helyett hívhatnánk ezt „nem odaillő testmozgás reakciónak” is. Nem hangzik olyan jól, de sokkal pontosabb.

De vajon mi váltja ezt ki olyan helyzetekben, amikor nem edzünk, és menekülnünk sem kell semmi elől? Pánikroham mindig olyankor jelentkezik, amikor túl sok a stressz az életünkben, túl sok a megoldhatatlannak tűnő feladat, és kilátástalannak látjuk a helyzetünket. Vagyis amikor baj van, vészhelyzet.

A tudatalatti elménk azonban, ami a testi reakcióinkat irányítja, nem tud különbséget tenni a fizikai és a lelki vészhelyzet között. Az ő számára csak kétféle állapot létezik: van veszélyhelyzet vagy nincs. Vagyis ha azon aggódunk, hogy felépülünk-e egy súlyos betegségből, vagy hogy vissza tudjuk-e fizetni a hitelünket, a testünk pontosan ugyanúgy fog reagálni, mintha épp most akarna ránk ugrani egy oroszlán, hogy megegyen bennünket.

Mivel a testünk csak a fizikai veszélyhelyzetet ismeri, és erre van válaszreakciója, ezt fogja bekapcsolni akkor is, ha olyasmin aggódunk, ami nincs ott, tehát ha a veszély „csupán” a fejünkben, a gondolatainkban létezik, a pillanatnyi fizikai valóságunkban nem. Ezért fordulhat elő pánikroham olyankor is, amikor fizikailag tökéletes biztonságban vagyunk, és épp otthon ülünk a fotelban, vagy egy parkban sétálunk.

Ahelyett, hogy ilyenkor megijednénk, és ezzel súlyosbítanánk a helyzetet, sokat segíthet, ha értjük a tünetek megjelenésének hátterét, ha képesek vagyunk normálisnak látni őket, és tudatosan megnyugtatni magunkat.

Hasznos lehet az is, ha tudatosítjuk magunkban, hogy nincs körülöttünk fizikai vészhelyzet. Egy zsúfolt, levegőtlen metrókocsiban utazni például kétségkívül nem kellemes, de ha pánik törne ránk, tudatosíthatjuk, hogy a helyzet csak átmeneti, nemsokára leszállunk, illetve hogy senki sem akar bántani, vagy bármilyen módon ártani nekünk.

Ne feledjük, a tudatalatti elménk nem tud különbséget tenni a valódi és nem valódi vészhelyzet között, ezt a tudatos elménk segítségével nekünk kell megtanítanunk neki.

Gondoljunk úgy a pánikra, mint egy rosszul beállított autóriasztóra, ami nem csak akkor kapcsol be, amikor valaki fel akarja törni a kocsit, de már akkor is jelez, ha egy macska felmászik a motorháztetőre. Nem mindenestől kikapcsolni kell, csupán finomhangolni, hogy csak akkor lépjen működésbe, amikor arra valóban szükség van.

Természetesen a leghatékonyabb megoldás az, ha egy szakember segítségével kiderítjük és kezeljük a pánikrohamok okát, de ha azonnali segítségre van szükségünk, próbáljuk ki bátran a fentieket. További azonnal ható praktikákért pedig olvassátok el a „Pánikroham? Rágózz és lélegezz!” című írásomat.

Sokunk alacsony önbecsülésének oka abban keresendő, hogy miket mondtak nekünk mások, illetve miket mondtak rólunk mások. Visszahallunk valami negatívat, amit valaki a hátunk mögött mondott rólunk, vagy esetleg a fülünk hallatára beszél ki minket valaki egy harmadik félnek. Mi pedig a legtöbbször készséggel el is hisszük, hogy ha X csúnyának tart minket, akkor csúnyák is vagyunk, vagy ha Y lehülyéz, akkor hülyék is vagyunk.

De miért hagyjuk olyan könnyen, hogy mások véleménye formálja a magunkról alkotott képünket? Miért tartjuk fontosabbnak mások véleményét a sajátunknál, és miért engedjük, hogy felülírja a miénket? Miért gondoljuk, hogy másvalaki jobban ismer minket saját magunknál, hogy az ő véleménye jobban tükröz minket, mint a sajátunk?

A legtöbben erre azt mondanák, hogy azért, mert ő kívülről lát bennünket, és egy külső nézőpontból sok minden másképp látszik, mint belülről. Másképp látszik, valóban, csak hogy a másik ember is belülről lát minket, nem kívülről. Mindenkinek megvan a maga belső világa, a maga belső valósága, és onnan néz kifelé, máshonnan nem is tud. És mindenki a saját szűrőjén át látja a világot.

Mindenkinek joga van a véleményéhez, a rólunk alkotott véleményéhez is. Ha akarjuk, bizonyos szintig befolyásolhatjuk, ki mit gondol rólunk, de nem dönthetjük el helyette, ahogy ő sem döntheti el, mi mit gondolunk róla. De mivel senki nézőpontja nem objektív, így senki véleménye sem az, nem kell tehát elfogadnunk, nem kell objektív igazságként kezelnünk mások vélekedését.

Nem lehetünk szimpatikusak mindenkinek, ahogy nekünk sem mindenki az, de még ha valakinek rossz véleménye van is rólunk, az akkor is csak egy vélemény, nem több annál. És egy vélemény legalább annyira szól arról akié, mint arról, akire vonatkozik. Nem kell hát magunkra vennünk azt, hogy ki mit gondol rólunk, ahogy másokat sem különösebben zavar, hogy nekünk mi a véleményünk róluk. Nem számít, ki mit gondol rólunk, CSAK AZ SZÁMÍT, MI MIT GONDOLUNK SAJÁT MAGUNKRÓL.

Sokan teszik fel a kérdést, hogy a pszichológusok, terapeuták miért mindig a gyerekkorban vájkálnak, akármilyen problémával fordulunk is hozzájuk. Miért kell felnőtt emberek jelenlegi nehézségeivel kapcsolatban visszamenni egy olyan időszakba, aminek már rég vége, és amikor a mostani probléma még nem is létezett?

Még nem volt házastársam, gyerekem, főnököm, kollégáim, és nem is ismertem azokat az embereket, akikkel ma gondom van. Még nem kellett munkahelyre járnom, pénzt keresnem, hivatalos ügyeket intéznem, ellátnom családot és háztartást, autót vezetnem, vagyis nem is voltam olyan élethelyzetekben, amik ma problémát okoznak. Mi keresnivalónk van akkor a gyerekkorban?

A válasz az, hogy az érzelmi reakcióink a gyerekkorunkban alakulnak ki, abban az időszakban, amikor még nem is tudunk másképp reagálni a világra, mint érzelmi alapon, hiszen logikus gondolkodásunk még egyáltalán nincs. Bármi is történik velünk vagy körülöttünk, gyerekként azt automatikusan magunkra vesszük, és olyan, saját magunkkal kapcsolatos hiedelmeket alakítunk ki, amik nem feltétlenül felelnek meg a valóságnak, viszont stabilan belénk ivódnak, és elkísérnek bennünket a felnőttkorba is.

Ha például egy gyerekért késve érnek a szülei az óvodába, és azt látja, hogy ő marad utoljára, mindenki mást hazavittek már, akkor nem azon fog gondolkodni, hogy ennek milyen, tőle független okai lehetnek. Egy gyerek nem tud végiggondolni olyan eshetőségeket, hogy anyunak/apunak esetleg túlóráznia kell, hogy a főnöke nem engedte el a szokott időben a munkahelyéről, vagy éppen egy dugóban ücsörög, esetleg defektet kapott, és épp kereket próbál cseréni az út szélén.

A gyerek számára ezek nem létező variációk, és utólagos magyarázatként sem képes értelmezni őket. Ő csak azt látja, hogy érte nem jön senki, pedig mindenki mást elvittek már, vagyis ő nem fontos, ő nem számít, ő jelentéktelen. Sok gyerekben az is felmerül, hogy soha nem is fog érte jönni senki, vagyis elhagyták. És miért hagyták el? Hát mert nem szeretik. És miért nem szeretik? Hát mert ő nem elég jó, nem elég ügyes, nem elég okos, stb.

Sokan számolnak be arról, hogy a szüleik folyton veszekedtek, őket pedig közben észre sem vették, és nem törődtek azzal, hogy nekik nyugodt családi légkörre és gondoskodásra lett volna szükségük. Mit szűr le ebből a gyerek? Hogy ő jelentéktelen, és hogy az ő igényei nem számítanak. Vagy ha a szülők elválnak, és apuka elköltözik, a gyerek akkor sem azt gondolja, hogy a szülei nem jönnek ki jól, és képtelenek egymással egy fedél alatt élni, hanem azt, hogy ő nem elég jó gyerek, hiszen ha az lenne, az apukája vele maradna.

Ráismerünk ezekre az érzésekre felnőtt korunkban is? Hogy nem vagyunk fontosak, az igényeink nem számítanak, senki sem törődik velünk, senki sem szeret igazán, mert nem vagyunk elég jók/szépek/sikeresek, stb.? Hát persze, hogy ráismerünk. Márpedig ezek a zömmel gyerekkorból eredő, saját magunkkal kapcsolatos negatív hiedelmeink okozzák a legtöbb problémánkat az életben.

Ezért kell a legtöbb esetben a gyerekkorban keresgélni, ha a felnőttkori problémáink gyökerét szeretnénk megtalálni. Ezek a gyökerek azonban felderíthetők, és a problémák terápiával meg is oldhatók. Ha szeretnél kezelésre jönni, keress bátran.